Egyre többször halljuk, hogy „csak” háziasszonynak és anyának lenni haszontalan dolog. A tevékenységük nem számít munkának. Hiszen egész nap csak otthon lófrálnak – lusták, mihasznák, ingyenélők, ugye?

Nos, eme feladatok mellé valóban nem jár túl sok anyagi ellenszolgáltatás. Annyi semmiképpen, hogy csak abból ne lehessen akár éhen is halni.

Viszont, biztos, hogy értéktelen dolog ez a társadalom számára, olyannyira, hogy az összes ilyen sorsú anyát magára kell hagyni? Olyannyira, hogy abban sem segítünk nekik, ami amúgy nekünk nem okozna különösebb fáradtságot, erőfeszítést – hiszen ők úgyis ráérnek, semmi dolguk, és különben sem tartjuk őket túl sokra…

Hiszen, ebben az esetben – csak, hogy ne menjünk túl messzire – a két generációval ezelőtti asszonyoknak mind éhen kellett volna halni! Tehát nekünk meg sem kellett volna születnünk!

Elvégre is egy otthon lévő anya nem „profitábilis”, ugye? De miért is?

Miért kevésbé hasznos egy ilyen anya a társadalomnak, mint az, aki takarítónőt, bejárónőt fogad, rendeli az ételt, vagy étterembe jár, mosodába, tisztítóba hordja a ruháit? Mivel kevesebb az az anya, aki otthon a saját tudása szerint gondozza, neveli, tanítja a gyermekét, mint aki bébiszittert fogad, vagy bölcsődébe adja – délután pedig játszóházba, zenebölcsibe, gyerekangolra járatja – s szinte nem is látják egymást? Míg a másik esetben az otthon melegében, családban –  biztonságban, szeretetben, nyugalomban nevelkedik a pici.

Miért kevesebb az az anya, aki sokáig szoptatja a gyermekét, majd később saját maga készít neki egészséges ételt, mint aki tápszerezi, cumiztatja, majd pedig kész, üveges ételeket vásárol – ha meg esetleg ezek miatt lebetegszik, drága kezelésekre hordja, drága gyógyszereket vesz neki? Aki maga készíti vagy használtan veszi, keresgél, licitál, alkuszik a babaholmira; majd fertőtleníti, rendbe hozza őket, később pedig tovább adja – mint az, aki fast fashion ruhát vásárol? Aki nem vegyszerekkel fürdeti, kenegeti a gyermekét, hanem magának állítja ezeket elő természetes úton, házi alapanyagokból? Aki eldobható helyett textilpelenkát használ, amit bátorkodik ki is mosni, a foltot kézzel kisikálni, majd kifőzni, teregetni, hajtogatni, bekészíteni? Aki leül mellé a földre játszani, mesél, énekel, mondókákat tanít neki ahelyett, hogy beültetné a videómegosztó elé, ami majd lefoglalja? Aki a szabad levegőn sétáltatja, ahelyett, hogy forgalmas utakon autóztatná, mérgező gázokat belélegeztetve, majd szintén forgalmas, vírusokkal teli plázában, a babát túlingerlő környezetben szórakoztatná – magát?

Akinél a karácsony nem az egymásra licitálásról szól: nem arról, hogy ki tud több pénzt kiadni felesleges ajándékokra, ki vesz fel drágább ruhákat, készít vagy vásárol mutatósabb süteményeket – amelyek általában egészségtelenek, és nem is szereti őket annyira senki, tehát a nagy részük a kukába kerül. Ellenben szólhat az Ünnep az eredeti mondanivalójáról, a szeretetről: lehet nagyokat játszani, beszélgetni, kinek-kinek hite szerint elcsendesedni, békére lelni.

Akinél a gyermek születésnapja, ünnepei a gyermekről szólnak. A drága italozás, mulatozás, hangoskodás, a gyermek ide-oda adogatása ijesztő, megterhelő lehet egy gyermeknek, a vigasztalása pedig a szüleinek is. Ellenben lehet egy nap csak az övé, teljesen ingyen, amikor apa nem megy dolgozni, nem kell házimunkázni, csak vele vagyunk, játszunk, beszélgetünk, sétálunk, fagyizunk, nem kapkodunk, nem készülődünk sehová, nyugodtan pakolhat, szétszórhatja a játékait. Számára vajon melyik az értékesebb?

Ezek az anyák azért kelnek korán minden reggel, azért „túlóráznak”, hogy mindezt megadhassák - a gyermeküknek. Míg lehet, hogy valaki más azért, hogy egy új táskát vehessen - magának.
Mégis, lehet, hogy ők - bevétel nélkül is - gazdagabbak mindnyájunknál, és boldogok, mert számukra értelmes az életük.
Nekik ez az érték.

Akiket Ősanyáknak címkéztek, ők nem a bölcsészkarról szabadult szökevények, nem járnak sámántáncot dobzenére. Ők is hétköznapi emberek, annyi különbséggel, hogy a gyermekük boldogulása fontosabb nekik, mint a sajátjuk. Ha már te nem így vagy ezzel, legalább mások hadd csinálják!  Hadd mondhassák ki minél többen azok, akik így gondolják:

- Otthon maradó anya vagyok, igen! Büszke vagyok rá!  

Abba is érdemes belegondolni, hogy vajon egy így felnevelt gyermek nem lesz-e hasznos tagja a társadalomnak? Nem lesz-e szorgalmas adófizető, pénzes ügyfél vagy fogyasztó, munkahelyteremtő, munkavállaló, vagy éppen háziasszony? Kiből lesz mások boldogságát és jóllétét megőrizni hivatott, cselekvőképes, testileg és lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott, minden fontos szükségletében kielégített személy?

Aki talán majd hasonlóan gondolkodik, és nem akar megalázni, megszégyeníteni másokat, főleg olyanokat nem, akik önhibájukon kívül segítségre szorulnának. Aki lehajol az éhezőhöz és megeteti, hiszen hozzá is lehajolt az édesanyja, amikor éhes volt. Aki a szakadék szélén imbolygót felsegíti, és nem lerúgja onnan, hiszen az ő kezét is megfogta az édesanyja, mielőtt elesett volna.

Lehet, hogy nem lesznek „menő cuccai” egy ilyen gyermeknek. De mindig lesz, aki hazavárja. Lesz, aki szeresse, foglalkozzon vele, megölelje, megvigasztalja, sőt, meg is etesse. Aki meghallgatja a problémáit és érzelmi biztonságot nyújt neki – nem pedig elküldi, mert neki annyi dolga van és nem ér rá – ezzel talán tragédiákat megelőzve. Aki biztatja és motiválja, de nem felesleges, irracionális teljesítményre ösztönzi, mert hát ki van fizetve a verseny, a különóra, és különben is mit szólnak majd mások. Aki nem sztárt akar a gyermekéből, hanem engedi játszani, kacagni, boldog gyermeknek lenni.

Aki dolgozni kényszerül, irigyli az otthon maradót. Aki otthon kényszerül maradni, talán mert nincs segítsége, az irigyli a dolgozni tudót. Ennek semmi értelme!

Mindenkinek az a dolga, hogy a helyzetéből a lehető legtöbbet kihozza. Hogy a lehetőségeihez képest mindent megtegyen a gyermekéért. Akiről pedig ez elmondható, tiszteletet érdemel!

Ideje tehát a fejedhez kapni, és megemelni a kalapodat a valaha élt összes szorgalmas házi-anya előtt is! Ha pedig van rá lehetőséged, akkor segíteni is nekik – akár csak egy-egy jó szóval, biztatással is!

Az anyák pedig álljanak ki végre magukért, egymásért, mert a széthúzással ellentétben így talán tehetnének is valamit az elnyomás ellen!