A legtöbbünknek gyomorgörcse van, ha meghalljuk a karácsony szót.

Nagyon régóta nem látjuk már benne az ünnepet, a szeretetet és a reménységet, csupán csak azt a rengeteg tennivalót, amelynek általában semmilyen tartós haszna nincs – például dekorálás, fenyőfavásárlás, később ránk romló ételekhez bevásárlás, azok elkészítése, a romok eltakarítása…

Kiüresedett. Elmúlt a karácsony jelentősége.

Ma már inkább kötelező rosszként, illendő körként, felesleges, mégis időigényes, nagy anyagi ráfordítással járó feladatok sorozataként gondolunk rá. Már a családunkhoz, a legközelebbi rokonainkhoz is úgy megyünk látogatóba, hogy azon gondolkozunk, hogyan fognak vajon túllicitálni bennünket. Ki fog vajon drágább ruhát felvenni? Ki fog idén több pénzt költeni olyan ajándékra, amely számunkra teljesen felesleges, ám eladni, tovább ajándékozni nem illik, ezért életünk végéig kerülgethetjük majd otthon?

Ki lehetne tenni a táblát a házak elé: „A karácsony lényege idén érdeklődés hiányában elmarad.”
De most tényleg: ki az, aki ebben a környezetben még őszintén, szeretettel tudja várni?
A gyermekeink pedig már nem is láthatnak szeretetteljes karácsonyt?
Emlékezzünk vissza gyerekkorunk karácsonyaira: milyen jó is volt! Az ünnepvárás hangulata, a meghitt, szeretetteljes együttlét, a gyertyagyújtás, a közös éneklések, az ajándékbontás. Tegye a szívére a kezét az, aki gyermekként valaha is azt nézte, mennyibe kerülhetett az ajándék, amit kapott!

Úgy tudtunk örülni egy kedves apróságnak, a szépen feldíszített karácsonyfának, az egyszerű, tiszta otthonnak, az ünnepi ételeknek, házi süteményeknek! A pusziknak, az öleléseknek, a beszélgetéseknek, a nagy társasjátékozásoknak, kártyázásoknak, esetleg filmnézéseknek. Ideális esetben persze.

Ha pedig így volt, akkor nem erre kellene tanítani a gyermekeinket is? Miért gondoljuk, hogy egy generációval később már magazinba illő belső térre, koktélruhákra, tűsarkú cipőre, hibátlan műfenyőre, design ajándékokra és ételekre van inkább szükség? Csak mert ez való az internetre? Most akkor mi vagyunk az internetért vagy az internet van értünk? 

Nem emlékszünk már, mennyire jó volt, amikor az óvodában- iskolában készült egyszerű papír- vagy popcornszalag is felkerült a fára, amikor az adventi koszorú és a karácsonyi asztaldíszek alapanyagait az erdőben szedtük, és magunk tűzködtük össze az oázisba vagy akár egy hungarocell lapra. Amikor a házilag készült mézeskalácsot együtt díszítettük… 
Persze, nem csak a házilag készült részletektől lehet szép a karácsony, hiszen sokan szinte csak a karácsony napjait tudják kizárólag a családjukkal tölteni. Nem is a házilag készítés annyira fontos, hanem az őszinte családi együttlét, a mosoly, az ölelés és a szeretet. Ez az, ami eltűnt a fényképek, a stockfotó-karácsony mögött és ami nagyon hiányzik nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is. 

Giccsesnek hangozhat, de mégis igaznak gondolom. Legyünk együtt, főzzünk kevesebbet, szeressük egymást őszintén, játsszunk, beszélgessünk sokat! Költsünk kevesebbet az ajándékokra vagy inkább dobjunk össze többen olyasmire, amiről tudjuk, hogy valakinek tényleg… nagy szüksége van rá! Fizessünk be egy sárga csekket, vegyünk tűzifát, meleg csizmát és kabátot a rászorulóknak, utazzunk el messzebb lakó, szeretett rokonainkhoz!

Talán van még remény visszahozni a szeretetet és melegséget a karácsonyba!

Van remény arra, hogy a nagytakarítás és a főzés is azért történjen, mert valóban szeretettel várjuk egymást, alig várjuk, hogy találkozhassunk, ne egy kínos, végig-feszengett, kellemetlen együttlét, parti vagy egy vendégfogadó estély legyen? Hiszen együtt vagyunk, család vagyunk, összetartozunk, egymásra kellene számítanunk jóban-rosszban, egészségben és betegségben is!
Ne hagyjuk, hogy csak a pénzről szóljon a karácsony, ne hagyjuk, hogy eladják! Szerezzük vissza újra a szeretet ünnepét egymásnak, a családunknak és a rokonainknak – hadd nevezzük őket ismét, teljes szívünkből a szeretteinknek! Idén ne az egymásra licitálásról, hanem a szerető ölelésekről, az együttlétről, a nagy találkozásokról szóljon a karácsony! Amikor az autó motorja elhalkul, akkor ne csak a testünk, hanem a lelkünk, a szívünk is érezze úgy, hogy megérkezett! 

Mentsük meg a karácsonyt! Legyen idén emberibb! Ne vegyünk több ajándékot, kacatot! Helyette legyünk inkább újra együtt úgy, ahogy azt gyerekkorunkban tettük: vidáman, őszinte várakozással, szeretettel! Karácsonyi ajándék helyett pedig támogassunk rászoruló családokat, gyermekeket!

Egyre többször halljuk, hogy „csak” háziasszonynak és anyának lenni haszontalan dolog. A tevékenységük nem számít munkának. Hiszen egész nap csak otthon lófrálnak – lusták, mihasznák, ingyenélők, ugye?

Nos, eme feladatok mellé valóban nem jár túl sok anyagi ellenszolgáltatás. Annyi semmiképpen, hogy csak abból ne lehessen akár éhen is halni.

Viszont, biztos, hogy értéktelen dolog ez a társadalom számára, olyannyira, hogy az összes ilyen sorsú anyát magára kell hagyni? Olyannyira, hogy abban sem segítünk nekik, ami amúgy nekünk nem okozna különösebb fáradtságot, erőfeszítést – hiszen ők úgyis ráérnek, semmi dolguk, és különben sem tartjuk őket túl sokra…

Hiszen, ebben az esetben – csak, hogy ne menjünk túl messzire – a két generációval ezelőtti asszonyoknak mind éhen kellett volna halni! Tehát nekünk meg sem kellett volna születnünk!

Elvégre is egy otthon lévő anya nem „profitábilis”, ugye? De miért is?

Miért kevésbé hasznos egy ilyen anya a társadalomnak, mint az, aki takarítónőt, bejárónőt fogad, rendeli az ételt, vagy étterembe jár, mosodába, tisztítóba hordja a ruháit? Mivel kevesebb az az anya, aki otthon a saját tudása szerint gondozza, neveli, tanítja a gyermekét, mint aki bébiszittert fogad, vagy bölcsődébe adja – délután pedig játszóházba, zenebölcsibe, gyerekangolra járatja – s szinte nem is látják egymást? Míg a másik esetben az otthon melegében, családban –  biztonságban, szeretetben, nyugalomban nevelkedik a pici.

Miért kevesebb az az anya, aki sokáig szoptatja a gyermekét, majd később saját maga készít neki egészséges ételt, mint aki tápszerezi, cumiztatja, majd pedig kész, üveges ételeket vásárol – ha meg esetleg ezek miatt lebetegszik, drága kezelésekre hordja, drága gyógyszereket vesz neki? Aki maga készíti vagy használtan veszi, keresgél, licitál, alkuszik a babaholmira; majd fertőtleníti, rendbe hozza őket, később pedig tovább adja – mint az, aki fast fashion ruhát vásárol? Aki nem vegyszerekkel fürdeti, kenegeti a gyermekét, hanem magának állítja ezeket elő természetes úton, házi alapanyagokból? Aki eldobható helyett textilpelenkát használ, amit bátorkodik ki is mosni, a foltot kézzel kisikálni, majd kifőzni, teregetni, hajtogatni, bekészíteni? Aki leül mellé a földre játszani, mesél, énekel, mondókákat tanít neki ahelyett, hogy beültetné a videómegosztó elé, ami majd lefoglalja? Aki a szabad levegőn sétáltatja, ahelyett, hogy forgalmas utakon autóztatná, mérgező gázokat belélegeztetve, majd szintén forgalmas, vírusokkal teli plázában, a babát túlingerlő környezetben szórakoztatná – magát?

Akinél a karácsony nem az egymásra licitálásról szól: nem arról, hogy ki tud több pénzt kiadni felesleges ajándékokra, ki vesz fel drágább ruhákat, készít vagy vásárol mutatósabb süteményeket – amelyek általában egészségtelenek, és nem is szereti őket annyira senki, tehát a nagy részük a kukába kerül. Ellenben szólhat az Ünnep az eredeti mondanivalójáról, a szeretetről: lehet nagyokat játszani, beszélgetni, kinek-kinek hite szerint elcsendesedni, békére lelni.

Akinél a gyermek születésnapja, ünnepei a gyermekről szólnak. A drága italozás, mulatozás, hangoskodás, a gyermek ide-oda adogatása ijesztő, megterhelő lehet egy gyermeknek, a vigasztalása pedig a szüleinek is. Ellenben lehet egy nap csak az övé, teljesen ingyen, amikor apa nem megy dolgozni, nem kell házimunkázni, csak vele vagyunk, játszunk, beszélgetünk, sétálunk, fagyizunk, nem kapkodunk, nem készülődünk sehová, nyugodtan pakolhat, szétszórhatja a játékait. Számára vajon melyik az értékesebb?

Ezek az anyák azért kelnek korán minden reggel, azért „túlóráznak”, hogy mindezt megadhassák - a gyermeküknek. Míg lehet, hogy valaki más azért, hogy egy új táskát vehessen - magának.
Mégis, lehet, hogy ők - bevétel nélkül is - gazdagabbak mindnyájunknál, és boldogok, mert számukra értelmes az életük.
Nekik ez az érték.

Akiket Ősanyáknak címkéztek, ők nem a bölcsészkarról szabadult szökevények, nem járnak sámántáncot dobzenére. Ők is hétköznapi emberek, annyi különbséggel, hogy a gyermekük boldogulása fontosabb nekik, mint a sajátjuk. Ha már te nem így vagy ezzel, legalább mások hadd csinálják!  Hadd mondhassák ki minél többen azok, akik így gondolják:

- Otthon maradó anya vagyok, igen! Büszke vagyok rá!  

Abba is érdemes belegondolni, hogy vajon egy így felnevelt gyermek nem lesz-e hasznos tagja a társadalomnak? Nem lesz-e szorgalmas adófizető, pénzes ügyfél vagy fogyasztó, munkahelyteremtő, munkavállaló, vagy éppen háziasszony? Kiből lesz mások boldogságát és jóllétét megőrizni hivatott, cselekvőképes, testileg és lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott, minden fontos szükségletében kielégített személy?

Aki talán majd hasonlóan gondolkodik, és nem akar megalázni, megszégyeníteni másokat, főleg olyanokat nem, akik önhibájukon kívül segítségre szorulnának. Aki lehajol az éhezőhöz és megeteti, hiszen hozzá is lehajolt az édesanyja, amikor éhes volt. Aki a szakadék szélén imbolygót felsegíti, és nem lerúgja onnan, hiszen az ő kezét is megfogta az édesanyja, mielőtt elesett volna.

Lehet, hogy nem lesznek „menő cuccai” egy ilyen gyermeknek. De mindig lesz, aki hazavárja. Lesz, aki szeresse, foglalkozzon vele, megölelje, megvigasztalja, sőt, meg is etesse. Aki meghallgatja a problémáit és érzelmi biztonságot nyújt neki – nem pedig elküldi, mert neki annyi dolga van és nem ér rá – ezzel talán tragédiákat megelőzve. Aki biztatja és motiválja, de nem felesleges, irracionális teljesítményre ösztönzi, mert hát ki van fizetve a verseny, a különóra, és különben is mit szólnak majd mások. Aki nem sztárt akar a gyermekéből, hanem engedi játszani, kacagni, boldog gyermeknek lenni.

Aki dolgozni kényszerül, irigyli az otthon maradót. Aki otthon kényszerül maradni, talán mert nincs segítsége, az irigyli a dolgozni tudót. Ennek semmi értelme!

Mindenkinek az a dolga, hogy a helyzetéből a lehető legtöbbet kihozza. Hogy a lehetőségeihez képest mindent megtegyen a gyermekéért. Akiről pedig ez elmondható, tiszteletet érdemel!

Ideje tehát a fejedhez kapni, és megemelni a kalapodat a valaha élt összes szorgalmas házi-anya előtt is! Ha pedig van rá lehetőséged, akkor segíteni is nekik – akár csak egy-egy jó szóval, biztatással is!

Az anyák pedig álljanak ki végre magukért, egymásért, mert a széthúzással ellentétben így talán tehetnének is valamit az elnyomás ellen!